27

A Király utcában, a Vörös kolostorban, a városházán, a Nagy Céhben
Augusztus havának 12. napja, déltől estig

BURCKHART CASENDORPE aranymíves mester azelőtt a Kanuti Céh atyamestere volt, de annak már öt esztendeje, hogy lemondott erről a tisztségről, és ismét teljesen az aranymíves mesterségnek szentelte magát. Az egyik leghíresebb tallinni aranymíves volt, akitől kormányzók és vazallusok rendeltek ékszereket egész Lívföldről, sőt messzebbről is. Melchiorhoz különös viszony fűzte, elismerte a patikust, tisztelte is, de tíz év alatt nem tudta belőle kiszedni annak a titkát, hogy egy általa készített aranylánc, amit a gotlandi tanácsmester vett meg tőle, magától hogyan vándorolhatott el egy levágott fej nyakából a Szentlélek-templom ispotályába. Melchior tudta, tudnia kellett, ebben biztos volt Casendorpe, de Melchior titkolózott. Lehet, hogy Casendrope épp ezért még inkább tisztelte, mert aki tud titkot tartani, az aranyat ér.

És az arany értékét Casendorpénál senki nem ismerte jobban. Nem lepte meg, mikor házának és boltjának ablakán bekukkantva Melchior tudatta vele, hogy aranyat aznap nem áll szándékában vásárolni, ám inasával, Simonnal váltana néhány szót, amennyiben az aranymíves úr megengedi.

Casendorpe megigazította az okuláréját, és úgy gondolta, hogy éppenséggel megengedheti, de csak egy rövid időre, mert Simon aznap épp a me facit felirat gravírozását tanulta, és egyelőre sehogy sem akart neki hibátlanul sikerülni, úgyhogy még sok gyakorlás várt rá. A fiú nemsokára Münsterbe megy mesterlegénynek, olyan szégyent pedig nem hozhat a házára Casendorpe, hogy Simon felsüljön a gravírozással.

– Szent Elégiusz őrizzen meg attól, hogy ilyesmi száradjon a lelkemen! – kiáltott föl Melchior. – Csak egy pillanatra rabolnám el, szeretnék kérdezni valamit tőle.

Casendorpe erre kiküldte a fiút a hátsó udvarra, és Melchiort is megkérte, hogy szíveskedjék odafáradni, ahol nem kell tartaniuk a kíváncsi tekintetektől.

– Csak nem lopott a fiú? – kérdezte fojtott hangon. – Esetleg valami komolyabb dologról van szó?

– Dehogy, egy percig sem kell miatta aggódnia az aranymíves úrnak – felelte Melchior kedélyesen, és belibbent az udvari kapun.

Simon Schoeff korához képest meglehetősen magas volt, erős, csontos kézzel és göcsörtös ujjakkal, melyeket nehéz volt elképzelni, ahogy a finom ötvösmunkával babrálnak. Ám Melchior tudta, hogy Casendorpe tehetséges inasnak tartja, és bizonyára utolsó napjait tölti Tallinnban.

– Hívatott a patikárius úr? – kérdezte Simon mély hangon, melyben már nyoma se volt annak az angyali csengettyűnek, ami egykor a Miklós-templom kórusában csilingelt.

– Igen, Simon, azért hívattalak, mert kérdezni szeretnék tőled valamit. Az igazat megvallva, két kérdésem lenne, és kérlek, hogy teljes őszinteséggel felelj rájuk.

– Amennyire rajtam múlik, úgy fogok – válaszolta Simon.

– Akkor jó. Az első kérdésem az, hogy szereted-e az édes kardamomos cukorkát, ami csak úgy olvad az ember szájában?

Eközben Melchior előhalászott a kebeléből egy egész maréknyit, egyet bekapott, ravaszul Simonra kacsintott, és mélyen a szemébe nézett.

Simon nyelt egyet, efféle úri csemegében ritkán volt része, és megvallotta:

– Igen, nagyon szeretem, patikárius úr.

– Akkor jó – bólogatott Melchior. – Az egész marék a tiéd, ha ugyanilyen őszintén felelsz a következő kérdésemre. A kérdés úgy hangzik, igaz-e, hogy Ursulával, Kogge kereskedő lányával néhány nappal ezelőtt kísértet hangját hallottátok a Kerekeskút utcában?

Ez a kérdés már kifogott Simonon. Bár a fiú nem volt épp kapkodó típus, a kérdésre mégis túl gyorsan akart válaszolni, de még időben az ajkába harapott, és gondolkozóba esett.

– Felelj bátran és őszintén! – biztatta Melchior. – Egyetlen szót sem fogok szólni Kogge kereskedő úrnak arról, hogy este kint voltál a lányával az utcán. Hiszen ez említésre sem érdemes! Egyszerűen tudni akarom, mi folyik az utcámban.

– Eszerint a patikus úr már tudja? – kérdezett vissza Simon.

– Asszonyok rebesgették a piacon, most viszont férfibeszédet akarok hallani.

Simon továbbra is hezitált. Szemét le nem vette a cukorkákról, töprengett, és vakargatta az állát.

– A piacon beszéltek róla? – kérdezte végül.

– A piacon mesélték, hogy Ursula állítólag kísértetet hallott, rólad azonban egy szó sem esett. Én viszont arra gondoltam, hogy kivel is lehetett volna Ursula este az utcán, ha nem veled, hiszen csak a te társaságodban érzi jól magát. Ez rá van írva.

Simon erre fülig pirult, még egy mohó pillantást vetett a cukorkákra, és így szólt:

– Valami megcsikordult, mintha egy rozsdás ajtó lett volna, vagy ilyesmi…

– Aha! – kiáltott föl Melchior. – Melyik nap történt?

– Múlt hétfőn, arra a szörnyű zivatarra rá következő napon.

– Gyerünk, Simon, folytasd!

És Simon folytatta. Az Unterrainer-ház hátsó udvarán voltak a nagy orgonabokor mögött, amikor – kísértetekről beszéltek, helyesebben Ursula beszélt. Egyszerre borzalmas rothadásszag csapta meg az orrukat, mintha egy kiásott, friss sír ontotta volna. Aztán olyan hangot hallottak, ami élő embertől nem származhatott, csakis síron túli rémtől, mire elszaladtak. És talán, bár Simon ebben nem volt biztos, még mielőtt futásnak eredtek, mintha egy fehér alakot láttak volna elsuhanni a homályban, bár nem merne rá megesküdni.

– Apám arra tanított, hogy csak az igazat szabad mondani, amit az ember a saját szemével látott. De ha nem tudom, mit is láttam, akkor szerintem a legokosabb hallgatni – tette hozzá.

– Az atyai tanításokat nagyon meg kell szívlelni – jelentette ki Melchior. – Hiszen apád is aranymíves, ő nem beszél a levegőbe. De azt mondtad, Simon, hogy elszaladtatok. Hová futottatok?

– Végigszaladtunk a régi istálló kőfala mentén a házak mögött, aztán át a kerítésen a kerekes kúthoz, onnan pedig a Miklós-templom kertjébe.

– Simon, láttál valakit az utcán, a kerekes kútnál vagy a templomkertben?

– Senkit, csak Ursula volt velem.

Ebben egy percig sem kételkedett Melchior. A rémült menekülés után a fiú bizonyára se nem látott, se nem hallott senkit Ursulán kívül. Simon kezébe nyomta a cukorkákat, és megígérte, hogy ha a fiúnak bármire szüksége lenne a patikából, még mielőtt útnak indul, akkor fele áron megkapja.

Ezután a város azon szegletében akadt dolga Melchiornak, ahol nem járt valami gyakran. A Kovácsok kapujától kelet felé, a Csorda kapu környékén. Errefelé lehetett még látni régről megmaradt fakalyibákat, újabban épült egyemeletes kőházakkal vegyesen, a környéken egyszerűbb kézművesek laktak, málha-, sör- és vízhordók, zsákkészítők, asztalosok, kötélverők és más szegényebb népség, uruktól elmenekült jobbágyok, és leginkább észt szót lehetett itt hallani. A városfal tövében meghúzódó utca nem volt kikövezve, aki erre járt, annak sárban és ganéjban kellett trappolnia, a házak közt zöldellő telkecskéken disznókondák röfögtek, és kecskenyájak legelésztek, a városvezetés szigorú tilalma ellenére. Rossz hírű környék volt, és ha a városban valakinek egy kései órán sörre vagy örömlányra szottyant kedve, az ide jött, mert itt állt a városfalon belüli egyetlen bordélyház.

Melchior most megállt a ház előtt, amit Vörös kolostornak hívtak, és eltöprengett azon, hogy életének negyven esztendeje alatt megvolt valahogy örömlányok nélkül is, most azonban, a kísértethajsza során kénytelen átlépni a bordély küszöbét. Végül összeszedte minden bátorságát, úgy döntött, hogy itt bizonyára nem szokás kopogni, és kinyitotta az ajtót.

A ház előtere kicsi volt, és szűkös. Látszott, hogy valamikor teljesen szokványos előtér lehetett, most azonban gyatra lécekből eszkábált falak éktelenkedtek itt, amik fülkéket különítettek el. A bejárati ajtótól átjáró vezetett az előtér hátsó részébe, ahonnan lépcső vitt fel az emeletre, bizonyára a kicsit finnyásabb közönség számára kialakított fülkékhez. Melchiort egy vigyorgó vénasszony fogadta azzal, hogy lám-lám, végül a patikárius úr is csak rászánta magát, hogy szemügyre vegye a hölgyeket.

Melchior fogcsikorgatva kotort elő az erszényéből néhány garast, lecsapta a vénasszony elé, és leszögezte, hogy hivatalos ügyben jár itt, és ha nem mondják el neki, amit hallani akar, akkor abból nagy baja fog származni ennek a háznak.

– Csakhogy ennyi pénzért egyik lány sem fogja kinyitni a száját – nevetett a szipirtyó. – Még kevésbé tesz be oda bármit is. Aki a várostól jön, az tisztában van vele, miféle tarifával kell itt számolni.

Melchior még öt garast tett az asztalra, és így szólt:

– Ez a pénz mind a tiéd, ha mesélsz nekem Magdalenáról, aki tavasszal kútba fulladt.

A vénasszony sóvár pillantást vetett a pénzre, és így morgott:

– Ő már halott, magához szólította a Teremtő, minek beszélni róla. Férfiakkal hált, becsületesen végezte a munkáját, senkiről egy rossz szót nem szólt.

– Halála előtt mondott valamit a Kerekeskút utca kísértetéről? – érdeklődött Melchior. Majd mikor látta, hogy erre a vén csoroszlya összerezzen, nekibátorodva faggatta tovább: – Emlékszel te nagyon is jól arra, amit mondott. Mikor és hol látta? Közvetlenül a halála előtt történt?

– Ehhez nem sok köze lehet a városnak – vágta rá a nyanya.

– Akkor neked sem lesz ezekhez a garasokhoz – jelentette ki Melchior, és a tenyerébe söpörte a pénzt.

– Megállj csak, patikus! – A vén satrafa szeme mohón felcsillant. – Hová rohansz úgy? Elmondom, amit tudok.

– Halljuk, de gyorsan, mert nincs ínyemre ez a ház.

– Hohó, így beszél az összes nagyúr, a gazdagok és méltóságosok, olykor-olykor mégiscsak ráfanyalodnak. Talán nem láttam itt megfordulni mindenféle bürgermeistert és kalmárt, az összes ragyogó lovagot az apródjaikkal egyetemben, akiket lányért küldtek?

– Ne mószerold itt be nekem a fél várost, hanem mondd, amit tudsz! – ripakodott rá Melchior. – Mit mondott Magdalena a kísérletről?

– Nekem aztán semmit. Egy másik asszonytól hallottam, hogy halottaiból föltámadt embert látott, ami nem sok jót jelent, és attól tartott, hogy közel az utolsó órája.

Valóban ezt jelentette, gondolta magában Melchior.

– Ez minden?

– Többet nem hallottam a dologról.

– Akkor mesélj róla! – követelte a patikus. – Miféle asszony volt? Gyakran fecsegett badarságokat?

– Elkésett a patikárius úr – vigyorgott a banya. – Ha az úr arra kíváncsi, miféle nő volt Magdalena, akkor múlt tavasszal kellett volna jönnie.

– Ne csűrd-csavard itt a szót, beszélj!

– Okos asszony volt – mondta a vénség, hirtelen elkomolyodva. –

Nem könnyű boldogulnia egy nőnek, ha senki nem eteti, védelmezi, és elzavarják a házból, ahol szolgált. Itt megvolt a ruhája, étele, és félre tudott tenni annyi pénzt, hogy öregségére bevonuljon az ispotályba, és ne szenvedjen szükséget. Ez a nagy kereskedő, akit a minap úgy temettek el, mint egy valóságos szentet, korántsem volt olyan jámbor és szent, fiatalon maga is dorbézolt eleget, zabigyereket is nemzett, de amikor a fülébe jutott, hogy Magdalena pénzért odaadta magát néhány férfinak, akkor kidobta az utcára. Ilyen ember volt őkelme. Ezt élete végéig nem bocsátotta meg neki Magdalena.

– Magdalena mondta, hogy Bruysnak törvénytelen gyermeke volt? – kérdezte hirtelen Melchior. Agyán átsuhant egy gondolat, egy őrült gondolat, de ahogy jött, úgy ment, nem tudta megragadni.

– Ó aztán nem mondott semmi ilyesmit, mástól hallottam.

– Idehallgass! – mondta Melchior, és nehéz szívvel előhalászott még néhány garast a bukszájából. – Ha tudod, válaszolj, ha nem tudod, ne szólj semmit! Ki volt az anyja Bruys törvénytelen gyermekének?

– A nevét nem tudom. Annak pedig már sok éve, hogy valaki azt mondta, ott van neki otthon a felesége, aztán mégis fiatalabbak után szaladgál. Többet nem tudok. Kerítsek a patikárius úrnak egy leányzót?

Melchior köszönés nélkül távozott. A városházára sietett, súlyos gondolatok kavarogtak a fejében. Ezek hatására kénytelen volt elhinni valamit, amit azelőtt nem hitt volna, lehetségesnek tartani dolgokat, melyek képtelenségnek tűntek egy olyan világban, ahol keresztény emberek élnek. De talán nem tudta nagyon is jól, micsoda szörnyűségeket követnek el a háborúban, vagy azért, hogy valaki a hatalmát fitogtassa, nem volt vele kellően tisztában, mire vetemedhet gyűlölettől vezérelve az ember?

Beviharzott a városháza írótermébe, ahol a városi írnok, Johannes Blomendahl dolgozott két segédjével, többek között a város örökösödési és ingatlanlajstromát is vezették, ahová bejegyeztek mindent, ami házak eladásával, vételével, öröklésével és terhelésével volt kapcsolatos.

Blomendahl, az írnok Melchior emlékei szerint már vagy tizenöt esztendeje töltötte be tisztségét, szőke, vékonydongájú férfi volt, enyhén hajlott háttal, aki egyben a városi jegyző feladatait is ellátta, és a polgárok kívánságára végrendeletet, szerződéseket és más fontos okiratokat készített. Az egykori vidám és tréfás kedvű ifjú jogászpalántából a hivatalban eltöltött évek alatt szófukar, komor férfi lett, akit soha nem lehetett söröskorsó mellett látni a céhek víg lakomáin, és talán meg sem nősült, habár teljes jogú városi polgár volt, sőt a Nagy Céh tagja.

– Mit akarsz, Melchior? – förmedt rá a patikusra, amint az a lépcsőfutástól zihálva belépett az íróterembe. – Sok a dolgom.

– Adjon Isten jó egészséget neked is! – válaszolta Melchior, és meghajolt. – Hogy mit akarok? Rápillantani a városi lajstromra.

– Tudod jól, hogy a városi tanács engedélye nélkül…

– A városi tanács engedélye nélkül nem lehet belenézni, tudom. De letettem a városi bíró segédjének hűségesküjét, ezenkívül a város tanúja vagyok, és muszáj megtudnom, mi áll a lajstromban egy házzal kapcsolatban.

– Egy esküdt engedélye szükséges hozzá, másként nem lehet.

– A városi bíró engedélye megfelel?

– A városi bíró engedélye megfelel, amennyiben írásban le van fektetve, vagy ha szóban itt, előttem hangzik el.

– És az megfelelne, ha a bíró úr azután adja meg az engedélyt, hogy a városi írnok felolvasta nekem a lajstrom idevonatkozó részét, minek köszönhetően egy hétpróbás gazember, aki kedvére gyilkolászik, tömlöcbe vettetett, és átadatott a bíróságnak?

Az írnok kénytelen volt elgondolkozni. Alapvetően ez így természetesen nem volt lehetséges, de emlékezett, hogy már korábban is kért a városi bíró felolvasást a patikus részére. És ha a bíró már több ízben engedélyt adott valamire, akkor talán nem szükséges ismételten a hozzájárulását kérni. Annál is inkább, mert a bíró úr hangulata igencsak paprikás, valahányszor meg kell másznia a tető alatti íróterembe vezető lépcsőt.

– Melyik házra vagy kíváncsi? – kérdezte végül Blomendahl, mélyet sóhajtva. – Nem szabad sem felolvasnom a bejegyzéseket, sem átírnom, de az talán lehetséges, hogy belenézzek, mi áll ott, aztán véletlenül megmondjam neked, amit tudok a házról.

– Arról a házról van szó, amit Unterrainer-háznak hívnak, és ahol most Witte plébános lakik. Nem tudnád véletlenül fejből megmondani, ki örökölte vagy vásárolta a házat?

A válaszadás egy kis időbe telt, mert ehhez Blomendahlnak hátra kellett mennie az irattárba, ott sűrű tüsszentések közepette régi, poros tekercsek között keresgélnie, majd fejébe vésni a házzal kapcsolatos számokat és neveket. De amikor visszatért, Melchior megtudta, hogy a házat Colberg városából vásárolták meg az Úr 1347. esztendejében Cristian Unterrainer nevére, aki Tallinnba érkezve ezt sokkal nagyobbra építtette át, majd hét esztendővel később egy bizonyos Jurgen Zeneberck tulajdonába került, aki bemutatta a városi tanácsnak az Unterrainerrel kötött eladási szerződést, melyet a rostocki írnok hitelesített, ezt pedig a városi tanács elfogadta és érvényesnek ítélte.

– De ki vásárolta meg Unterrainer nevére, ha nem ő maga?

– Véletlenül épp emlékszem, hogy mintha egy bizonyos Greisshacken nevet láttam volna a lajstromban, vagy valami hasonlót.

– Greisshacken? – kérdezte izgatottan Melchior. – Biztos vagy benne?

– Az akkori írnok máshogyan írta a nevet, de ugyanannak a névnek az írásmódja városonként eltér, ezt magad is tudhatnád – jegyezte meg Blomendahl. Majd sóhajtva tette hozzá: –

Gretzhayckenként és Groishagenként szerepel, mindenesetre egy ilyen nevű ember vette meg a házat Colberg városából Hermecundke lánya hozományaként, azt hiszem, így áll a lajstromban.

Erre fölkapta a fejét Blomendahl egyik segédje, és így kiáltott:

– Írnok úr, írnok úr, ez a név, amit mondott, nagyon hasonlít von Greyssenhagen lovag nevére. Hiszen akkor ezért érdeklődött itt a lovag a házról!

– Miféle badarságokat hordasz itt össze! – ripakodott rá Blomendahl dühösen.

– De igen, emlékszem, amikor az istállóvásárlást jött bejegyeztetni, és kérdezgette, hogy ki vette meg a házat, meg mi van róla feljegyezve, én pedig mondtam, hogy az írnok úr engedélye nélkül nem mondhatom meg. Erre még neki állt feljebb. De hiszen ez az a kísértetlakta ház!

– Értem már – suttogta Melchior.

– Jobban tennéd, ha tüstént befognád azt a lepcses szádat! – förmedt rá az írnok, mire segédje újra beletemetkezett az előtte fekvő könyvbe.

– Mi szerepelt még a lajstromban? – kérdezte Melchior ravaszkás mosollyal.

– Az, hogy Jurgen Zeneberck az Úr 1364. esztendejében halt meg, a házban fivére és annak a fia, Hartwig Zeneberck élt, aki végrendeletében nővérének fiára hagyta a házat, aki Németországban élt, de se nem jött el Tallinnba, se levelet nem küldött, míg végül két esztendővel ezelőtt megjelent Gottschalk Witte, aki bemutatta a szerződést arról, hogy a házat Zeneberck rokonaitól megvásárolta.

Melchior nagyon megköszönte az írnok fáradozását, és távozott a városházáról. Csak egy pillanatra lépett be a patikába, hogy ünnepi felöltőjét magára kapja, és az esti alkalomhoz illő kalapot válasszon. A választás nem volt különösebben nehéz, lévén, hogy csak két kalapja volt. Napközben Arend Goswin kereskedő úr házvezetőnője, Annlin nézett be a patikába ura parancsára egy üveg malvaszírral. Melchior megkóstolta, és úgy találta, hogy a sör kedvére valóbb ital, de ezt a valódi ínyencségnek tartott bort kiválóan fel fogja tudni használni gyógyszerkészítéshez, például mézet főz bele, majd fehér ürmöt kever hozzá. Ez számos betegségre gyógyír, de csak úgy, kortyolgatásra is kiváló.

Estefelé Melchior átlépte a Nagy Céh székházának küszöbét, hogy részt vegyen a ceremónián, melyen Arend Goswin úr bejelenti, hogy a Szent Brigitta-kolostor pártfogóinak sorába lépett. A Nagy Céh Főtér közelében álló székháza csak másfél esztendővel azelőtt készült el, új épület volt, olyannyira, hogy érezni lehetett a friss festék és fapác szagát, és a mesterek még dolgoztak a lépcsőkorlát és a falak díszítésén. A magas épület jól látszott a Főtér keleti széléről, egyesek kis városházának is hívták, mert a céhház büszkén hirdette a város kereskedőinek gazdagságát és jelentőségét. A városháza mellett a Nagy Céh székháza volt a város szabadságának jelképe.

Az aznap esti ünnepség azonban sok tekintetben egyedülállónak ígérkezett. A Nagy Céh székházában többnyire csak a céh tagjai fordultak meg, ami egyben a városvezetést is jelentette, mert a Nagy Céh volt a városi tanács, és a városi tanács a Nagy Céh. Most azonban a város többi céhének tagjai is meghívást kaptak, a köztiszteletben álló városi polgárok, a tallinni püspök, a vazallusok és kanonokok… Mégsem volt ott közülük mindenki. A komtur kivételével, aki megbetegedett, a dómhegyiek megjelentek, a városból azonban nem sokan jöttek. Egy új kolostor Tallinn közelében, ráadásul egy svéd szent szabályai alapján működő kolostor, ami pénzt fog elvonni Tallinn városától. Igen, ennek sok ellenlábasa akadt, bár sokan megértették, hogy Goswin úr pártfogóvá való előlépése csak a kezdet, mások is fogják őt követni, mígnem jöhet az erőpróba, hogy a város által rettegett kolostor olyannyira a városévá váljon, hogy annak ereje, hírneve és jóléte növekedjen általa. Egyszer majd hasznot fog hozni Tallinn-nak a lovagrend birtokain álló kolostor, lelki támaszt nyújt a városi polgároknak, és növeli Tallinn városának jelentőségét.

Az estét úgy tervezték, hogy először ünnepi lakomára kerül sor a városi muzsikusok zenei kíséretével, mindezt Goswin úr költségére, majd beszédet mondanak a kanonokok, valamint a lovagok megbízottja, von Greyssenhagen. A tallinni püspök megáldja Goswin urat, aki megcsókolja Szent Brigitta szobrát, és aláírja a kiváltságlevelet, melyet a városi esküdtek, von Greyssenhagen és a püspök pecsétjükkel hitelesítenek.

Az ünnepi asztalnál Melchior Kogge kereskedő és Franck kamarás között ült, mindketten mogorván, ám annál bőszebben habzsolták az eléjük hordott ételeket – tőkehalat és sügért, gyömbéres-fokhagymás birkasültet, libacombot, fehér kenyeret és borsos kolbászkákat. Melchiornak nem volt étvágya, és nemcsak gondolatai terelték el a figyelmét az evésről, hanem mintha a Wakenstedék átka is megkörnyékezte volna, a Barbara-temetőben nem tombolhatta ki magát, és követelte a jussát. A lakoma egyébként sem volt valami kedélyes, még a zenészek játéka sem tudta feldobni a hangulatot. A város számára szokatlan volt az új kolostor gondolata, akárcsak az, hogy Goswin úr hajdani ellenségének örökébe lépjen. Melchior észrevette, hogy Goswin is keveset eszik, alig érintette az elébe tett étkeket, bánatosan tekinget körbe a díszteremben, mintegy a városi polgárok megértéséért és bocsánatáért esdekelve. Dorn bíró úr itt volt, és őt bizony jókedvre derítette a visszafogottnak korántsem nevezhető ételválaszték, a feketefejűek asztalánál pedig de Wrede kereskedőt is felfedezte Melchior.

Később történt, a lakoma után, amikor von Greyssenhagen lovag és Albrecht kanonok Goswin urat magasztalta, a püspök pedig megáldotta és buzdította a város népét, hogy imádkozzanak érte, akkor történt, amikor von Greyssenhagen csókra nyújtotta Goswinnak Szent Brigitta agyagszobrát. A pillanat hosszúra nyúlt.

Von Greyssenhagen keze remegett, Goswiné azonban nyugodt volt, és biztos, amikor átvette a szobrot. Megcsókolta, mire a lovag ajkát megkönnyebbült sóhaj hagyta el, amit mintha próbált volna visszatartani. Szent és magasztos pillanat volt, és épp ekkor érezte Melchior, hogy térde megremeg, szeme előtt pedig táncoló karikák tűnnek fel. A Wakenstedék átka hírt adott közeledtéről. A halál és gonoszság bűvkörébe vonta Melchiort, aki ebben a pillanatban megértett mindent: rosszindulatot és gyűlöletet, mely erősebb lehet a halálnál is. Ebben a megható pillanatban, amikor von Greyssenhagen átnyújtotta Goswinnak a Szent Brigitta-szobrot, igen, ekkor megértette. Létezik gyűlölet, ami erősebb a halálnál, aminek nem vet véget a sír, ami megmérgezi az élők lelkét, és kárhozatba taszítja a halottak szellemét.

Melchiornak bele kellett kapaszkodnia az asztalba, hogy le ne essen a székről. Ezt senki nem vette észre, mindenki azt figyelte, hogyan csókolja meg Goswin úr Szent Brigitta szobrát. Elfogadta a szent hívását, és megesküdött, hogy mindent meg fog tenni az általa elkezdettek véghezviteléért. Von Greyssenhagen szája széles és őszinte mosolyra húzódott. Sikerült szövetségest szereznie a városból.

Később sör, sőt bor is került az asztalra, Melchior azonban a fal mellett állt, képtelen volt ülni, kínlódott, testén úrrá lett a fájdalom, és egy pillanatra borzalmas felismerés bénította meg értelmét. A lakomázók söröskorsót ragadtak, koccintottak von Greyssenhagennel és Goswinnal, meghajoltak a püspök előtt, és kezet csókoltak neki. Ott volt köztük Witte plébános is. A lovag vedelte a sört, hangja felerősödött, végül az ünneplők közé lépett, nyomában félszegen Goswin.

– Patikus! – kiáltotta Greyssenhagen már messziről, és utat tört magának Melchiorhoz. – Igen el van kámpicsorodva ma este. Talán nem örül?

– Eléggé össze vagyok zavarodva – felelte Melchior. – Mélyen tisztelem Szent Brigittát, ám engem ma este nem ezért hívtak ide, hanem mert a lovag úr érdeklődött, hogy alakul a kísértethajsza.

– Az est ünnepélyesebb része véget ért – mondta Greyssenhagen kedélyesen. – De beszélj csak, mert valóban ezért hívtalak. Évek óta azt hallgatom, hogy egy kísértetjárta ház tőszomszédságában élek, az efféle beszédet viszont keresztény emberként nem tudom komolyan venni. Most meg úton-útfélen azt mesélik, hogy Tallinn patikusa a Kerekeskút utca kísértetére vadászik.

– Én nem vadászom a kísértetre – jegyezte meg Melchior csendesen. – A kísértet csak a múlt árnya, nem lehet rá vadászni. Valaha meghalt ebben a házban egy asszony, akit Ermegundének hívtak, de lánykori nevében vezetékneve…

– Engem nem érdekel, mi lehetett ennek az asszonynak a neve! – szakította félbe a lovag hirtelen és gorombán. – Csak úgy, a saját szórakozásomra kérdeztem, kinek a kísértetével lehet ott találkozni.

– Ó, én úgy gondolom, hogy a lovag úr korántsem csak úgy, szórakozásból kérdezte – válaszolta Melchior, majd hangosan folytatta, olyan hangosan, hogy a közelében mindenki hallja: – A saját szememmel láttam kísértetet! Az emberi emlékezet különös dolog. Velem megtörtént, hogy saját két szememmel láttam azt, amiről úgy gondoltam, hogy rég kitörlődött az emlékezetemből. Megjelent előttem az, akit rég halottnak hittem, és aki mostanra már valóban halott. De amikor halottnak kellett volna lennie, korántsem volt az. Ezért kavarog most mindenféle gondolat a fejemben, amiket nyíltan ki kéne mondanom a városi tanács előtt, de nem most, hanem holnap, uraim… mert mindennek köze van Bruys úr végrendeletéhez, holnap, mert most beteg vagyok. igen, a sírt ki kell ásni.

– Ez tökrészeg! – kiáltotta valaki.

– A patikus nem bír egy értelmes szót kinyögni – csatlakozott hozzá egy másik hang.

– Beteg vagyok, bocsássanak meg! – préselte ki magából utolsó erejével Melchior. A Wakenstedék átka elhatalmasodott rajta, ami gyakran előfordult, ha Melchior pokoli gyűlöletet, gonoszságot és gyilkosságot szimatolt maga körül.

Ügyetlenül meghajolt a püspök és von Greyssenhagen előtt, aki megrökönyödve bámult rá, majd elvánszorgott a falnak támaszkodva és tekintetével a bírót keresve. Dorn a bejárati ajtónál érte utol, ahol egy céhszolga állt.

– Szent Viktorra, Melchior, micsoda őrültségeket hordtál itt össze? – förmedt rá Dorn. – Miféle kísértet, miféle végrendelet, miféle sírt kellene kiásni, meg vagy te hibbanva?

Melchior a céhszolga hallókörén kívülre botorkált, ki az ajtón, majd a házfalnak támaszkodva, zihálva így felelt:

– Egyszerre van rend és zűrzavar a fejemben. Azt mondtam, amit mondanom kellett, és ami ugyanúgy igaz, mint amennyire hamis.

– Neked aztán teljesen elment a józan eszed!

– Hallgass ide! – mondta Melchior, és megragadta Dorn köpenyét. – El kell jönnöd a patikába, azonnal, amint a lakoma véget ért, és a vendégek szétszéledtek. Halkan és észrevétlenül kell jönnöd, nyitva lesz az ajtó, ne kopogj, de ami a legfontosabb, hogy senki, az égadta világon senki meg ne lásson.

Többet nem mondott, hanem dülöngélve eltántorgott a patika felé.